teglalapok

A Cursillo egy hétvége


ahol barátként várnak,
ahol olyannak szeretnek, amilyen vagy,
ahol megpróbálhatod másként látni a világot,
ahol megismered a szeretet, a türelem, a szolgálat világát,
ahol barátokra találsz,
ahol önmagadban és társaidban felfedezheted Jézus Krisztust,
ahol megtapasztalod az Egyház szeretetét,
ahol segítenek megtalálni életcélodat,
ahol felismerheted keresztény küldetésedet,
Egy hétvége, aminek nem lesz vége!


A három napos Cursillo a keresztény élet rövid foglalatát jelenti, az alapvető keresztény igazságok élményszerű ismeretét adja, benne a lelkek megnyílnak, önmagukra találnak, és átadják magukat a Szentlélek irányításának. Felébreszti a résztvevőkben a vágyat, hogy az egyház építő tagjai legyenek. A hétvégén a résztvevők egymással közösségben előadásokat hallgatnak, egyénileg és közösen is imádkoznak, részt vesznek a szentmisén és alkalmuk van a lelki vezetőkkel elbeszélgetni, szentgyónást végezni. A cursillo nem csupán ismeretet, tudást akar átadni, hanem a hit élményét kínálja azok számára, akik nyitottak a befogadására.

 

Ideas fundamentales

A valóság ismerete

A valóság ismerete volt az, amely a cursillo mozgalom kiindulási pontjául szolgált. A világot a mozgalom kezdeményezői úgy látták, hogy sem Istennel, sem Krisztussal, sem az Egyházzal, sem az egyes emberrel nem törődik. Uralkodott az a szilárd meggyőződés, hogy a világ megszűnt kereszténynek lenni. A keresztény életnek voltak ugyan még külsőséges megnyilvánulásai, ezek azonban erőtlenek és hatástalanok voltak, senkit sem vonzottak

.
Valószínűleg korábban sem volt több az Isten kegyelmében élő emberek száma, de az élet egészét tekintve az mégis keresztény veretű volt. Talán az emberek nem igazodtak a keresztény normákhoz, de azokat mérceként elfogadták. Azonban hatásuk, még a magukat katolikusoknak nevezők között is olyan gyenge, hogy alig ismerhető fel.
„A cursillo keletkezése és módszere” pedig már ekkor azt állította: Minden apostoli megoldás, amelytől azt várjuk, hogy hatásos legyen, figyelmét az ember életgyakorlatára kell irányítsa.. Az emberi életet újra meg kell keresztelni. Éppen ezért nem elég, ha tevékenységünket csak az egyes személyek megújítására összpontosítjuk, hanem – kiindulva a személyiségek megújításából, és azon keresztül – arra kell törekednünk, hogy a miliőket megváltoztassuk.
Mindent és mindenkit meg kell ragadnunk: „Olyan világról van szó, amelyet gyökeresen meg kell újítani: az elvadultnak emberivé, és az emberinek istenivé kell válnia.”
Hídon való zarándoklat
Korunkban megrendült a világ. Szokatlan időket élünk. Az Egyház ugyan mindig úton van, de nem mindig zarándokol hídon, mint most.
Csodálatos időket élünk, átmenetet. Az élet fogalma a „lényegiből” (essentialis), a „létezésibe” (existentialis) megy át. Az életfelfogás a statikusból átcsapott a dinamikusba, az intézményiből a közösségibe, a normákból a kritériumokba, a kényszerűből a szabadon választottba, az ideológiákból az értékekbe, a biztonságból a keresésbe, az engedelmességből a kreativitásba, az alárendeltségből a felelősségbe, a szociális beilleszkedésből a fennálló rendszer elutasításába, alternatívákba.
Tudjuk azonban, hogy Isten – a Szentlélek – mindenütt jelen van. Megtalálható az impulzusban (ösztönzés, kezdeményezés, indítások, kreativitás), az átmenetben, a csúcsokon, a mélységekben és a bizonyosságban.

Az emberkép

A tudományos kutatások a személyre összpontosultak, a teremtés és a történelem középpontjára. Többnyire azonban csak az ember lelke számított értéknek.
Pedig az ember, létéből eredően, személy, individuum (egyén) és az élő értékek tartós forrása. Egyedi, megismételhetetlen, fel nem cserélhető, át nem ruházható, élő, tudatos, dinamikus, konkrét. Nyitott a saját és a mások értékeire Kritikai érzékével eredményeiről, kudarcairól stb. számot tud adni. Egyedüli, aki egyedi képességeivel, gondolatokkal, eszmékkel, de korlátokkal is rendelkezik. Olyan gyújtópont, perspektíva és lehetőség, amelyet csak ő egyedül tud teljesen és értelmesen kihasználni, mégpedig olyan mértékben, ahogyan öntudatát, életét szabadon, de felelősséggel átéli. Birtokolja önmagának, életének és felelősségének, feladatának és nagyságának – egyszóval rendeltetésének – tudatát.
Ezt a személyiséget kell az embernek mindenekelőtt tisztelni, figyelembe venni és becsülni. A személyiség látszatra, kívülről soha nem ítélhető meg, mert az ember mindig az, aki lenni akar. Ezt az akarást azonban soha nem fogjuk megismerni, ha a személy, aki azt megtestesíti, és hordozza, nem nyilatkoztatja ki, nem indokolja meg, és nem nyilvánítja ki.
A személy önmagában érték. Egyengetnünk kell az utat, hogy minden ember bensőjében találkozzék azzal az igazsággal, hogy öntudattal rendelkező, teremtett lény.
A kereszténység olyan mértékben szabadítja fel az embert, amilyen mértékben az elkötelezi magát, de mindenki számára az elkötelezettség csúcspontja a keresztény elhivatottság örömteli teljesítésében található meg.

A világkép

Kétségkívül a manicheizmus hatására a világot, mint időben változó valóságot túlságosan negatív színben láttuk, sőt úgy szemléltük, mint már önmagában rosszat. Pedig a keresztény számára a világ „feladat”.
A keresztény ember bátran vállalja az életet. Beilleszkedik az életbe. Elmerül a világban és formálja azt, vele együtt formálódik. Miként az evangélium hirdeti: kovásszá kell válnia a világban!
A bizakodó és reményteljes kereszténység fogalma. Ez az egyetlen helyes és igaz, amely minden emberi probléma alapvető megoldása, mert szemben áll azzal a bizonyos polgári, konformista és tétlen világnézettel, amely jogtalanul bitorolja a kereszténység nevet.
A szilárd meggyőződés: valóban meg van arra a lehetőség, hogy sokan, akik a hit peremén élnek, megkapják a kegyelem indítását. Ezek, még ha még messze is vannak Krisztustól, képesek lehetnek arra, hogy odaadják magukat Neki, ha Krisztust és az Egyházat olyan formában állítjuk eléjük, amilyen az valójában!

Az istenkép

Ha az emberek saját léptékük szerinti Istent alkotnak és találnak ki, ennek az az oka, hogy nem ismerik Isten méreteit, vagy nem fogadják Őt el. Vannak, akiket annyira fellelkesít mindaz, amit az „ember” fűzött a valláshoz, hogy teljesen elfelejtik azt, amit Isten oltott a lelkükbe. Elfelejtik magát az Istent, aki saját képét véste beléjük.
Ezzel, az emberek által, a minimumra redukált torz Isten-képpel szembehelyezték annak az Istennek a képét, aki él, eleven, aki a személyes lét, aki téged, engem kezdettől fogva elfogadott, aki szeret, és ezért a legjobbat akarja, és aki mindenható! Csak ez a hiteles istenfogalom elégítheti ki maradéktalanul az ember vágyait.